Az őszinte figyelem és a finom érintés a legmélyebb szinteken képes változásokat elindítani.

Az egyénre szabott munkám abban segít, hogy jobban érezd magad a bőrödben.

Ajánlom azoknak,

• akik kétszer is meggondolják, kit engednek közel magukhoz;
• akik rendkívül érzékenyek külső-belső ingerekre, változásokra;
• akik fizikai / érzelmi sérülésből gyógyulnak;
• akik fájdalommal, félelemmel, kétségekkel élnek jó ideje – de már úgy megszokták;
• akik folyton másokkal törődnek inkább – ezért velük majd törődöm én.

Történeteim

Szakmai hátterem

Amikor kicsi voltam, sokat jelentettek nekem a könyvek.
(Furcsa egy gyerek lehettem: magának való, csendes, befelé forduló. Kis bagoly, nagy szemüveggel.)

Így aztán egy ponton azt mondtam magamnak: ha nagy leszek, én is író leszek.
(Később meg azt, hogy építész.)

Nos, nem lettem egyik sem, de az írás sokat jelent nekem.
(Ahogy az építészet is.)

Most is magamnak való vagyok, nem értek a társasági élethez, még kevésbé a társasági beszélgetésekhez.

De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem a társaságot. Sem azt, hogy nincs mondandóm.
(Lehet, írnivalóm van.)

Emlékszem, nem sokkal azután, hogy kijelentettem, író leszek, erősen elbizonytalanodtam magamban. Jó-jó, író. De mégis, miről fogok írni?

Ma úgy tűnik, a tapasztalataimról írhatok.

Sokáig szégyelltem az ide-oda kanyargó életutamat, és sok időbe telt, hogy mindent értékes tapasztalatnak lássak, ami előre vitt.

Úgy tűnik, önmagunk és a világ megismerése egy véget nem érő felfedezés.

Sokféle munkám volt az életem során, és nem mondhatom, hogy mindig tudatosság rejtőzött a választások mögött. Volt, hogy a véletlen, volt, hogy a muszáj vitt bele helyzetekbe, és persze volt, hogy én magam döntöttem.

Akárhogy is volt: valahogy mindig emberekkel, emberekért dolgoztam. És bármi is volt a feladat – ügyfélszolgálat, üzletvezetés, szervezés, gondozás vagy terápiás munka – valójában mindig az emberek érdekeltek – és érdekelnek – a legjobban.

Nemrég egy barátom – figyelve engem, hallgatva a morfondírozásom, válaszolgatva a kérdéseimre – egyszer csak azt mondta:

„Te egy emberi állapotokkal dolgozó Figyelő vagy.”

Végre! Valaki nevén nevezte a foglalkozásomat.

Notice – Make others see

Azt régen tudom magamról, hogy valahogy a harmónia – vagy épp a diszharmónia – kelti fel az érdeklődésemet. Valami csekélység, rebbenő mozdulat, átsuhanó arckifejezés, szokatlan testtartás. Egyetlen hang, hangulat, fény, árnyék – vagy épp egy hiányzó részlet – egyszerűen csak megragadja a figyelmemet.

Emlékeim szerint egyik iskolában sem volt tananyag arról, mi a teendő, ha másképp tapasztaljuk a világot, mint a legtöbben.

Egyáltalán, honnan tudhattam volna, hogy ez más? Már elnézést, nekem ez a természetes.

Hogy ha belépek valahová, áthat a hely milyensége. Ha rápillantok valakire, tudom, hogy érzi magát. Ha mozdul, tudom, mi után nyúl, és gyakran tudom a választ a kérdés kimondása előtt.

A családomban sem esett szó róla, hogyan kell óvni vagy használni ezt a veleszületett adottságot – pedig, meggyőződésem, nem én vagyok az első, és nem is az utolsó ilyen csodabogár ebben a famíliában.

És azt sem mondta senki, hogy a helyzet fokozódik. Mármint, hogy az idő előrehaladtával az érzékelés tovább finomodik majd.

Az évek során számtalanszor találtam magam váratlan, mókás, szomorú, drámai, felemelő helyzetekben. Sok ember megérintett így vagy úgy. Néhány esetben pedig romokban hevertem – kétségbeesve keresve az okot, mi a baj velem.

Sok buktató kellett hozzá, hogy felismerjem, hogy ezek az adottságok – amelyek időről időre súlyos teherré váltak – a legnagyobb erősségeim.

Hosszú utat jártam be, mire visszaérkeztem oda, ahonnan valaha indultam. Hogy csendben figyeljek. Hogy engedjem, hogy megérintsenek a hétköznapok, az emberek szépsége, s én ismét merjek megérinteni másokat.

Seeing people. Building connection. Holding Space. Supporting change.